A magyar-ukrán határtól pár lépésre lévő Lónyán jártunk, „vinni és vinni”, amit lehet: tenni valamit a kritikus helyzetben. Indulás előtt a Magyar Vöröskereszttel egyeztettünk, ők kérték, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Lónyára menjünk és azt is elmondták, hogy ott most mire van inkább szükség.
Lónyán folyamatosan érkeznek az adományok és a menekültek. Amikor odaértünk, épp egy busznyi elgyötört ember érkezett a menekültellátó központba.
Az önkéntesek csodálatosak: valami döbbenetes belső erő hajtja őket. Egyikük elmondta, hogy hetedik napja ott van, és nem tud onnan elmenni. Ha picit pihen is, rohan vissza, mert „dolga van”. Kérdeztük, hogy mire van még szükségük. Azt mondta, hogy ez nagyon kiszámíthatatlan. Néha hirtelen kell valami (mondjuk egy speciális igényű vagy egészségügyi állapotú menekültnek, vagy csak épp elfogy valamilyen alapcikk), de ahogy kérni szeretnének segítséget „tízen ugranak azonnal. Mi, ha bármit kívánunk, az teljesül”. Megható, tömegeket megmozgató összefogás van a menekültekért. Mindenki segíteni akar. Épp befutott egy hívás Salgótarjánról: egy panziós ajánlotta fel a szobáit a menekülteknek.
Menekülteket is láttunk. Szívfacsaró volt látni, hogy milyen lelkiállapotban vannak. Többségük sokkos állapotban, a külvilág felé kontaktust nem kereső, fáradt, elgyötört, megtört ember. A legtöbb ide érkező csak pár órát tölt Lónyán, ahol önkéntesek szervezik az útjukat tovább. A menedék központban kis úti csomagok vannak kikészítve a tovább indulóknak. A legtöbben (még ha a kezükbe is nyomják) el se veszik azzal, hogy „ők jól vannak, hátha másnak nagyobb szüksége van rá”.
Könnyekkel küszködve jöttünk vissza. Jó látni, hogy ennyi csodálatos, segítő szándékú ember van, de elmondhatatlanul fájdalmas látni, hogy milyen sok ember van nagyon nagy bajban. Aki tud, segítsen nekik.
